Smera Árpád hivatalos kampánybeszéde:
Szerencsecsillagunk ettől kedve megállíthatatlanul íveljen a szabad és kék ég felé!
Elődeink nagyok és méltók voltak arra, hogy vezessenek bennünket. Fontos, hogy a múltat nem szabad elfelejtenünk. Fontos, hogy ne felejtsük el: „Sok dolog van a világon, amin megakad a szemünk, de csak kevés, ami a szívünket is vonzza. Ez utóbbiakkal kell, hogy törődjünk.”
Arról vagyok híres, hogy konzervatív politikát folytatok. Számomra ez azt jelenti, amit a minap pártom egyöntetűen megfogalmazott és a világ elé tárt: „A korszerű konzervatív politika a kertész munkájához hasonlítható, aki almafáit hosszú időn át, egész évben az ősi tudás és a korszerű szakismeretek birtokában ápolja, közben tekintettel van az egyes fákra, de a gyümölcsös egészének sokszínűségére is.” Ha ezt jelenti a konzervatív politika, akkor büszkén vállalom és haladok ezen az úton.
Sokszor hangzik el bölcs emberektől, hogy a szem a lélek tükre. Egy pártprogram, pedig a jövő tükre. Fontos, hogy nagy odaadással, precizitással és szeretettel alkotódjon meg. Mi ezt tettük. Rengeteget munkálkodtunk, hogy ne okozzunk csalódást az embereknek és főleg a hőn szeretett Fővárosunknak. Városunkban másfélmillió ember él és szorgosan tevékenykedik. Fontos, hogy ők biztonságban, szeretetben és családi környezetben éljenek. Dabukka jelenleg még nem áll itt, de a Fővárosi Preambulum segítségével elérhetővé válik. Nagyon sokszor eltűnődöm, hogy megérte-e elfogadnom a főváros polgármesteri székéért való jelentkezést a jobboldal részéről. És elmondhatom boldogan mondhatom, hogy igen. Igen…Igen…és még egyszer Igen. Annyira örülök, amikor megfáradt emberek mondják, hogy: „Smera Úr, Ön rendkívüli ember, még rendkívülibb adottságokkal.” Vagy, amikor idős emberek keresnek fel: „A programjuknak köszönhetően megtudom látogatni régi barátaimat a város másik végén! Eddig több órát kellett volna utaznom és szintén több órát gyalogoljak!” . Sokszor az értelmiségi réteg keresett fel: „Smera Úr! Végre lesz kultúra városunkban! Milyen régen voltunk színházban és operában! Az Úr segítse útján!” Vagy amikor a munkások kezet fogva velem és mondják: „ Köszönjük a rehabilitációs terveket, végre mi is érezhetjük, hogy Dabukkához tartozunk és nem vagyunk elszigetelve a környezetünknek köszönhetően, ahol lakunk!” Ezen mondatok hallatán érzem, hogy még több erő járja át szívemet! Ilyenkor családom is látja ezt ,és tőlük is sokszor hallom: „Anyu! Anyu! Láttad, hogy apa szemeiből a szeretet árad?”
Nem vagyok a beszédek embere. De nekem is tudni kell, hogy a kommunikáció fontos. Ezért a napokban többször nyilatkoztam, mint ahogyan azt tőlem elvárják. De szólnom kell, mert a hangnak óriási ereje van: „Száll a madár ágról ágra, száll az ének szájról szájra!” Mondja a kedves népdalocska, amit mindenki ismer. Akkor megragadom az alkalmat és szálljon énekem mindenkihez! Hallja szavamat Dabukka és Madénia minden lakosa!
Egy országnak mindig van egy fővárosa. A főváros a szó köznapi értelmében egy ország közigazgatásának, állami csúcsszerveinek székhelye, hivatalosan deklarált központja. Ez mind szép és jó, de sokszor elfeledkezünk a benne élő emberekről. Gépeknek hisszük Őket, akiknek mindegy, hogy káros gázokat lélegeznek be, akiknek mindegy, hogy három órával hamarabb kell felkeljenek, hogy eljussanak a munkahelyükre, akiknek mindegy, hogy nincsen lehetőségük a kultúrát ápolni, akiknek mindegy, hogy nincs ahova elmenjenek gyermekeikkel pihenni, akiknek mindegy, hogy nincsen erkölcsi és anyagi jólétük.
Most elárulok valamit, nem mindegy nekik, hisz érző emberekről van szó. Nekik is minden kijár! Én azért vettem fel a harcot, hogy a Főváros egy virágzó és emberi boldogsággal tarkított világváros lehessen. Amint tudhatják Antigon város kiemelkedett a városok felé. Itt az ideje, hogy Dabukka „fulladozása” véget érjen és felemelkedjen Ő is. Legyen nemzetünk büszkesége! Ne mi nézzünk fel Párizsra, hanem közösen nevezhessük egymást gyönyörű világvárosnak!
Tiszteljük egymásban az embert és közösen: szeretetben, békességben varázsoljuk Dabukkát igazi otthonunkká.
Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.
Akarnunk kell a változást. Fel kell ismernünk a fájdalmat, amit akkor érzünk, ha nem változtatunk, és látnunk kell azt az örömöt, amit akkor fogunk átélni, ha megváltozunk.
Kedves Embertársaim! Gondolkozzanak el szavaimon! Fontos, hogy felismerjük az igaz utat.
Engedjék meg, hogy egy kedves idézettel zárjam hivatalos kampánybeszédemet:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam: - Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Építsük fel közösen otthonunkat! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
